A szabványosítás rövid történeti áttekintése
Az egységesítésre, átláthatóságra való törekvés a termelés, a kereskedelem és nem utolsósorban az emberi kommunikáció egyik legfontosabb ismérve. A könnyebb érthetőség és a kommunikációs zavarok elkerülése érdekében ösztönösen keressük azokat a mindenki által jól ismert és használt elnevezéseket, meghatározásokat, jellemzőket vagy akár mértékegységeket, amelyeket egy adott területen egységesen alkalmazni lehet.
Az egyértelműsítés legelső kezdeményezései már az ókorban megvalósultak. Elterjedtté vált, hogy a hosszmértékeket az emberi test méretei alapján határozzák meg. Mivel azonban a világ különböző tájain ez eltérő volt, a hosszúságok ezen alapuló mértékegységei sehol sem voltak következetesen alkalmazhatók.
Az első szabványokat Angliában, a XIX. században alkották meg. Az ipari és technikai fejlődés során nyilvánvalóvá vált, hogy olyan megoldásra van szükség, amely nemzeti és világszinten is elfogadott. A tömegtermelés dinamikus változásának köszönhetően elsőként Angliában hoztak létre nemzeti szabványügyi szervezetet.
A szabványosítás nemzetközi szervezetei közül először a Nemzetközi Elektrotechnikai Bizottság (IEC) alakult meg 1906-ban, majd ezt követően 1926-ban a nemzetek szabványügyi intézményeinek nemzetközi szövetsége, az ISA. A második világháború után az ISA megszűnt és 1947-ben megalakult a Nemzetközi Szabványügyi Szervezet (ISO).
A nemzetközi szabványügyi szervezetek mellett később megjelentek a régiókhoz kötődő regionális szabványügyi szervezetek is, így Európában az Európai Szabványügyi Bizottság (CEN) 1975-ben, az Európai Elektrotechnikai Szabványügyi Bizottság (CENELEC) 1973-ban és az Európai Távközlési Szabványügyi Intézet (ETSI) 1988-ban.
Rövid idő alatt kiépült a szabványosítás egész világra kiterjedő rendszere, amely egyre több területet lefedve jelenleg is folyamatosan fejlődik és bővül. A szabványosítás alapvető célja a kereskedelem műszaki akadályainak elhárítása, amelyet a termékekre és a szolgáltatásokra vonatkozó általánosan és ismételten alkalmazható szabályok és szabályrendszerek kialakításával kíván elérni.
A nemzeti szabványosítás rövid története
A mai értelemben vett szabványos előírások Magyarországon már 1868-tól megjelentek. Az építőanyagok szabványosítását 1875-ben kezdték el Ybl Miklós irányításával (Magyar Mérnök- és Építészegylet). Ezt követően egyre inkább általánossá vált az a nézet, mely szerint a továbbiakban a szabványosítás intézményesített rendszerére van szükség.
1921-ben, a világon a legelsők között alakult meg a magyar szabványosítás első hivatalos szervezete, a Magyar Ipari Szabványosító Bizottság, amelynek alelnöki tisztségét Kandó Kálmán töltötte be. 1933-tól kezdett el működni a Magyar Szabványügyi Intézet, amelyet 1941-ben átszerveztek és életre hívták az iparügyi miniszter felügyelete alatt működő Magyar Szabványügyi Intézet Egyesületet. Ez utóbbit 1948-ban feloszlatták, a keretében működő Magyar Szabványügyi Intézetet pedig államosították, ezzel a szabványosítást az állam közvetlen irányítása alá helyezték. A szabványosítás átalakításának befejezéseként 1951-ben létrehozták a Magyar Szabványügyi Hivatalt, amely az államigazgatás részévé vált. A magyar állami szabványosítás 1995-ig két (országos és ágazati) szinten működött és a jogszabályokhoz hasonlóan a szabványok betartása is kötelező volt.
A magyar szabványosítás rendszerét a nemzeti szabványosításról szóló 1995. évi XXVIII. törvény hatályba lépése formálta át ismét, amely tulajdonképpen visszaállította a szabványosítás klasszikus alapelveit. Ezek egyike, hogy a szabványosítás nem állami feladat. A szabványosítás ilyen irányú átalakítása európai unióbeli tagságunk egyik feltétele is volt. A törvény értelmében a Magyar Szabványügyi Hivatal (MSZH) megszűnt és megalakult a Magyar Szabványügyi Testület (MSZT) mint Magyarország nemzeti szabványügyi szervezete.
A nemzeti szabványosítás jellege Magyarországon (1868-1995)
